A hazai erdőtársulásokban leginkább érdekes színfoltként, elegyfaként előforduló, a kultúr környezetben azonban rendszeresen ültetett tiszafát választotta 2011-ben az év fájának az Országos Erdészeti Egyesület.
A mérgező voltára való tekintettel korábban ördög- vagy halálfának is nevezett tiszafa a közvélekedéssel ellentétben nem a Tisza folyóról kapta nevét, a ma használatos megnevezés a fafaj szláv eredetű nevéből származik.
Érdekes módon egyedül az élénkpiros színű magköpeny nem mérgező, a fa többi része egy taxin nevű alkaloidát tartalmaz, amely az emberre és a páratlan ujjú patásokra (pl. lóra) veszélyes méreg, de a modern gyógyászat a kivonatából előállított taxolt a rák elleni hatékony gyógyszerként is alkalmazza. A páros ujjú patások – pl. szarvas, őz – különösebb mérgezési tünetek nélkül hántják e faj törzsét, rágják hajtását.
A napjainkban jobbára csak 10-12 méteres magasságot elérő, lassú növekedésű fának a korábbi évszázadokban impozáns méreteket elérő példányai is ismertek voltak. A történelmi Magyarország területén élő legnagyobb tiszafa egyed átmérője tőben 120 cm volt, ennek tuskóját az 1885. évi budapesti kiállításon be is mutatták. Életkora meghaladhatja az ezer évet is. Bár e példányok egy része több törzs összenövéséből keletkezett, mégis leghosszabb életű hazai fafajaink közé számít. Sűrű szövetű fája régóta használt alapanyag. Már honfoglaló eleink használták a visszacsapó íjak készítéséhez, de épületfának is kiváló: az erdészeti felsőoktatás bölcsőjét jelentő Selmecbányán több lakóház gerendáját tiszafából faragták, úgyszintén a késmárki fatemplom oszlopai között is megtaláljuk e fafaj egykorvolt egyedeinek feldolgozott törzsét.
Tipikusan kétlaki faj, azaz külön egyeden nyílnak a porzós és a termős virágai. A nyitvatermőkre kevésbé jellemző a jó regenerálódóképesség, viszont a tiszafa törzs- és ágtörések, sebzések, fagykárok után elemi erővel és nagy számban hozza a törzsén, vastagabb ágain a hajtásokat, így lombozatát hamar tudja kiegészíteni. Talán ez a tulajdonsága is magyarázza a kertesházi övezetekben való elterjedtségét és kedveltségét.
A tiszafa mai elterjedési területe szétszórt, pontszerű előfordulásokból áll. Elterjedésének északi határa Norvégia déli részénél fut. Ma Közép-Európában 7 olyan előfordulása ismert, ahol az egyedszám jelentősebb, néhány törzs vagy facsoport feletti. Ezek közül Hazánkban a Déli-Bakonyban, Szentgál – Márkó – Bánd – Herend községek határában található mintegy 13 ezer törzset tartalmazó, sajnos egyre csökkenő állománya. Elterjedési területén belül a párás klímájú üde termőhelyeket szereti, elsősorban meszes alapkőzeten (pl. mészkő, dolomit) bukkan fel. Természetes előfordulásai bükkösökben, árnyas sziklaerdőkben, szurdokerdőkben vannak, ma már általában csak az ember és a vad számára nehezen megközelíthető árnyas, meredek lejtőkön, sziklás oldalakon találhatunk rá.
A természetes élőhelyein meglehetősen kis morfológiai változatosságot mutató fafajt már régóta kertészeti kultúrákba vonták. Részben mutáció, részben keresztezés útján számos kultúrváltozata keletkezett, amelyek főleg a tűszín, tűállás és koronaalak tekintetében különböznek egymástól. Ma több mint 200 kertészeti változata ismert, közülük hazánkban mintegy tucatnyi kapható a díszfaiskolákban.
Forrás: Az év fája 2011 - Sajtóanyag